~15..♥

-Jázmin! Jázmin, csillagom mondj valamit!-hallottam egy hangot de nem jutott el a tudatomig. Szörnyű fájdalmat éreztem a mellkasomban, ami lassan az egész testemre kiterjedt. Majd hirtelen minden az eszembe jutott. Hiszen én lezuhantam egy hídról. Hogyan lehetek még életben? Próbálkoztam, hogy kinyissam a szemeimet, de sehogy sem sikerült. Csupán halk nyögéseket adtam ki. Ezzel próbáltam tudatni az ott lévő aggódó személlyel, hogy életben vagyok. Még hallottam a mentő szirénáját, majd minden újra elsötétült.

Bíp, bíp, bíp. A kórházi gépek monoton csipogása irritálóan hatott rám. Sikerült kinyitnom a szemeimet, és a kezemet is fel tudtam emelni, de amint megpróbáltam felülni, a fájdalomtól rögtön visszaestem. Egy nővér futott be a szobámba.

-Kisasszony, kérem maradjon fekve. Önnek most nem szabad mozognia.-hordott le, majd távozott a szobából, és pár perccel később egy hosszú fehér köpenyes, 50 körüli szakállas orvos váltotta fel.

-Hogy érzi magát?-kérdezte barátságosan.

-Nem túl jól.-próbáltam válaszolni, de a torkom teljesen ki volt száradva, így csak krákogni tudtam. Az orvos felém nyújtott egy pohár vizet, majd újból válaszoltam.-Nem jól. Milyen sérüléseim vannak, Doktor Úr?

-Úgy látjuk semmi komoly, viszont elég nagy sebességgel csapódott a vízbe. Valószínűleg ezért szúr a mellkasa. Ez pár napon belül elmúlik. Remélem tudja, hogy hatalmas szerencséje volt. Ha az apja nem húzza ki magát, akkor most nem beszélgetnénk.

-Az apám?-szemeim kiguvadtak, és talán még a szám is tátva maradt. -Hogy került oda?

-Látta Önt lezuhanni, kölcsön kért egy csónakot és kihúzta magát. -mondta a doki.-Az óta a folyosón szobrozik, szeretne bejönni, de amíg nem ébredt fel, nem engedtük neki. Vigyázzon a hirtelen mozdulatokkal.-szólt majd kilépett az ajtón, ahol rögtön megjelent az apám. Láttam rajta, hogy nagyon megviselte az ügy.

-Jázmin.-ült le az ágyam szélére, és apró kezemet az övébe fogtam.

-Köszönöm apa.-néhány könnycsepp gördült ki a szememből. Ez az ember beugrott értem a Temzébe, és kimentett onnan. Nem érdekeltek a régi stiklijei. Új életet kezdtem, és ebbe belefér egy új esély is.-Szeretném ha rendeződne a viszonyunk.

-Én is kincsem. De áruld el, ki volt az a lány veled?-nézett rám fürkésző tekintettel. Egy másodperc töredéke alatt villantak fel az elmémben a látott képek. Ahogy Niall és az a lány csókolóznak. Keservesen zokogni kezdtem. A fejemet apa ölébe hajtottam, aki óvatosan simogatta a hajamat, miközben a fülembe súgott.

-Minden rendbe jön. Ígérem. Nálam bármeddig maradhatsz.

Eltartott egy ideig mire sikerült megnyugodnom.

-Felhívom Tess-t, hogy mire haza jöhetsz rendezze be neked a szobát.-mosolygott rám, én pedig viszonoztam a gesztust.

-Tess? Igen. Még mindig a kórházban. Igen már felébredt, jól van.-hallottam ahogy apa válaszolgat a telefonba.-Szeretném ha hozzánk költözne. Be tudnád neki rendezni a vendégszobát. Rendben. Köszi. Én is. Szia.

-Örül, hogy nálunk fogsz lakni. Ahogy őt ismerem holnapra kész lesz a szoba.-nevette el magát.

-Apa, van másik gyereked?-kérdeztem érdeklődve. Mindig is szerettem volna egy kis tesót, de nem volt rá lehetőség.

-Van egy hét éves kislányom, Quinn. Várj, mutatok róla képet.-elővette a pénztárcáját, és mutatott egy fekete fehér fotót róla.

-Nagyon aranyos.-mosolyogtam a képet nézegetve. -Hasonlít rád.

-Igen, azt mondják a szeme az enyém. Rólad is mindenki ezt mondta.

-Igen.-válaszoltam, majd odabújtam hozzá.

-Édesanyád hogy hogy nincs veled?

-Összevesztünk. Hagytam egy levelet, és eljöttem otthonról. Az óta nem beszéltünk.

-Holnap felhívom, hogy tudja velem vagy. Rendben?-nézett rám.

-Rendben.-forgattam meg szemeimet, majd jobban körülnéztem a szobában, hiszen eddig még nem volt rá alkalmam. Makulátlanul fehér, és teljesen üres.

-Apa, felhívhatnám az egyik barátnőmet?-kérdeztem tőle, mivel az én telefonom elázott. Oda adta a mobilját, én pedig beírtam Perrie számát. Azt mondta azonnal indul.

-Szivem, nekem most el kell mennem Quinn-ért az iskolába. Szeretnéd, hogy utána behozzam, vagy majd ha haza jössz találkoztok?

-Ahogy ő szeretné.-válaszoltam neki.

-Oké. Nem biztos, hogy ma már be tudok jönni, de azért megpróbálok. Szia kincsem.-nyomott egy puszit az arcomra.

-Szia.-szóltam majd kiment az ajtóm.

Tíz perc tétlen falbámulás után valaki kopogtatott az ajtómon, majd egy kéz jelent meg, kezében egy plüssmacival.

-Itt találom Jasy hercegnőt?-kérdezte brummogó hangon a titokzatos látogatóm, mire kuncogni kezdtem.

-Gyere be Perrie.- szóltam, mire ő vigyázva a hatalmas lufihalomra, amit hozott beljebb lépett. Az én dilis barátnőm elővett két tábla csokit, majd leült az ágyam mellett lévő székre.

-Mesélj el mindent a legelejéről. A telefonba nem sok mindent tudtam meg.-nézett rám aggodalmas arccal, én pedig elmeséltem neki a történteket az elejétől a végéig.

-Azt hiszem tudom ki volt az a lány.-gondolkodott el Perrie, mikor végeztem.

-Ki?

-Cassandra. Niall exe.-mondta fejét rázva. Bólintottam, hogy megértettem, de nem akartam semmit sem hozzá fűzni. Niallnak ő kell. Én meg mehetek a süllyesztőbe. Hát ahogy akarja. Idővel majd túl lépek rajta. Addig is írok egy halom szomorú szerelmes dalt a lányoknak. Az talán segít.

-Nem akarok találkozni Niallal. Apánál fogok lakni.

-Majd én elhozom a cuccaid.-mosolygott rám biztatóan, és megszorította a kezem.

-Köszönöm. -mondtam, majd kibontottuk az egyik tábla csokit. Kicsit nehezemre esett lenyelni, de ki nem hagytam volna az élvezetet amit a csoki tud okozni. Elbeszélgettünk még egyéb dolgokról. Éreztem Perrien, hogy próbálja minél jobban elkerülni a Niallos témát, hogy ne okozzon vele fájdalmat. Ennek ellenére csak is ez járt a fejemben. Kezdett későre járni az idő, így Perrienek muszáj volt mennie. Megígérte, hogy holnap behozza a cuccaimat, és amennyi időt csak tud, itt lesz velem, hogy ne unatkozzak, valamint szerette volna megismerni apát is. Újból egyedül maradtam. Tíz óra körül még bejött egyszer az orvos, hogy megnézze, rendben vagyok-e, majd magamra hagytak, én pedig álomba szenderültem.